Valamikor én is örökbe akartam fogadni. Hosszú lenne most elmesélni, ez miért nem valósult meg végül - nem mások miatt, a saját akaratomból.Közben a gyermekvédelemben dolgoztam évekig, asszisztáltam sok szív összetöréséhez (felnőttéhez, gyermekéhez), miközben mosolyokhoz alig. Nem (csak) rajtam állt. Nem bánhatom meg, amiről nem tehetek. Legfeljebb sajnálhatom.

Aztán most itt van ez a szegény leszbikus pár, akik az utolsó pillanatban mégsem kaphatták meg a kislányukat, akivel már kialakult a kötődés, a szeretetkapcsolat, és akiről már gyámhivatali határozat mondta ki, hogy az ő gyerekük lehet. Aztán visszavonták a határozatot egyik napról a másikra, indoklás nélkül. Örülök, hogy nem voltam ott akkor, amikor megtudták, és amikor rájött az a szerencsétlen kicsi is, megérezte legalábbis, hogy pofára esett. Már megint. Nem kellett valakinek, már megint. Mert gondolom, neki így marad meg az emlékezetében. Majd elmegy külföldre, mert másnak nem kell (cigány és koraszülött volt, ráadásul anyu szenvedélybeteg), vagy majd tizenhat-hét év múlva megy az utcára, legalábbis annak a sarkára. Mert nem tudja, hogy másképp is lehet. Mert nem volt szerető családja, aki megtanítsa neki. Mert nem hagyták. Azok. Konkrétan az. Ki? Azt nem tudni. Nem áll elő, hogy bemutatkozzon, nem húzza szét a mellén az inget "ide lőjetek!" felkiáltással. Örülök, hogy nem voltam ott, amikor ez az arctalan, jellemtelen ember és csapnivaló szakember úgy döntött, hogy mégsem ad ennek a hátrányos helyzetű kisgyermeknek szerető családot. Örülök, hogy nem voltam ott, amikor a pár megtudta, hogy mégsem vihetik haza a kislányukat. Örülök, hogy nem voltam ott, amikor a kislány észlelte, hogy egyszer csak nem látogatja őt többé ez a kedves, szimpatikus, szeretett emberpár, akikhez pedig ő már úgy, de úgy elkezdett ragaszkodni. Örülök, hogy nem nekem kellett válaszolnom, elterelnem a figyelmét, megsimogatnom és nem bőgnöm, amikor kereste őket. (Ilyen híreket is hallottam, hogy teljesen összetört a gyerek). Örülök, mert elég hasonló esethez asszisztáltam már. Túl sokhoz is. Amikor meg mégsem asszisztáltam, a fejemet vették. Nem véletlenül vagyok most munkanélküli.

Nem értem, hogy mi a fenének vetette fel velünk Szent István a kereszténységet, ha mindaz, amit a nagypolitika, az aktuális kormány makroszinten elkövet, éppen ellentétes azzal, mint amiről a szeretet állítólagos vallása szól. (Jut eszembe, remélem, szavazni vagytok a bevándorlókról, és totálisan megvezetve adtok a hülye kérdésre hülye választ ahelyett, hogy énengemet olvasgatnátok). Nem értem, hogy miért papolnak a magukat hívő kereszténynek gondoló, szélsőséges politikai csoportok és a kormánypártiak a család szentségéről, ha közben az utolsó pillanatban, aljasul szétzúzzák ezt a szentséget. Nem értem, hogy miért van szükség mindig egy aktuális ellenségképre (muszlimok, cigányok, melegek stb.) ahelyett, hogy a békére törekednénk, ami nemcsak az elfogadott, megértett, szeretettel megközelített embercsoportoknak tenne nagyon jót, hanem legalább annyira az ilyen magatartást tanúsítóknak is. Végül nem értem, hogy mi a bánatnak sopánkodik bárki, hogy hová tart ez az ország, amikor így viselkednek a lakói a saját polgártársaikkal. (Bele se merek gondolni, hogy más népekkel hogy viselkednének, de nagyon nem is kell töprengeni rajta, elég, ha a határokon végighúzódó, menekültellenes szögesdrót az eszembe jut). Szóval elég sok mindent nem értek, de van, amit igen. Azt például, hogy ez az ország kicsi, szegény, szerencsétlen, nem jut a központi költségvetésből a nyugdíjasokra, a betegekre, a gyerekekre stb. jelentősen több pénz. Csak az a problémám ezzel, hogy amiről beszélek, nem is pénz, hanem társadalmi szemlélet kérdése. Toleranciáé, humanizmusé, szereteté. Úgy látszik, az se nincsen. És ezek hiányától igazán kicsi, szegény és szerencsétlen ez az ország.

Lassan nem merek már élni se. Itt legalábbis nem. Milyen jól járnak már velem, hogy alig makogok angolul, meg fanatikusan ragaszkodó fejem van (emberekhez, dolgokhoz, helyszínekhez), aztán így biztosan nem tiplizek el valahová külföldre. Helyette tarthatnak el munkanélküliként a szegény adófizető polgárok pénzén. Micsoda szerencse! Döbbenet a köbön!