Nem tudok megfelelni. Nem és nem. Nem megy. És nem is akarok. Már. Még csak most kezdem - mármint a "nem akarást" -, úgyhogy még elég gyengék a szárnyaim, de bízom benne, hogy megerősödnek, és akkor szabadon szárnyalhatok végre, mint a madár. Vagy úszhatok, ahogy álmomban szoktam.

Régebben, sokáig azt gondoltam, hogy addig nincs jogom a magam életét élni, míg először le nem teszek valamit az asztalra, csak a társadalom kedvéért. Mármint családot, de amolyan "igazit", aminek mindenki örülne. (Legalábbis az biztosan örülne, aki hisz abban, hogy van olyan, hogy valaminek "mindenki" örül, hogy több millió ember gondolkodhat egyformán ugyanarról, és hogy aki nem így tesz, az "más"). Csodáltam azokat a nőket, akik kibírták férj mellett, klasszikus női szerepben még akkor is, ha ez nem tette őket boldoggá, de talán még csak elégedetté sem. Csodáltam az erejüket, a kitartásukat, az odaadásukat. Hogy mennyire tudnak alkalmazkodni. Úgy véltem, hősies dolog, ha az ember mások kedvéért megtagadja önmagát, és hosszú ideig képes arra, hogy úgy éljen, ahogyan a környezete elvárja tőle. Azt gondoltam, hogy aki így tesz, az (és csak az!) utána már megérdemli, hogy végre önmaga lehessen, hiszen megküzdött érte, "a mór megtette kötelességét, a mór mehet". És még azt is gondoltam, hogy az ilyen emberben nagyobb szeretet van, mint azokban, akik erre az életmódra kényszerítik, hiszen ezek az emberek (talán többségében nők) hajlandóak a saját énjükről, a saját természetükről lemondani a többiekért, a "szeretteikért", de a "szeretteik" már nem teszik meg ugyanezt értük, hiszen ők nem változtatnak az elvárásaikon, a földhöz ragadt elképzeléseiken és az illetővel kapcsolatos reménybeli terveiken, álmaikon "csak" azért, hogy a hozzátartozójukat felszabadítsák. Sosem értettem persze, hogy van az, hogy valaki azt állítja, szereti azt a másik embert, miközben boldog tud lenni úgy, hogy az a másik boldogtalan. Mert azt nyilvánvalóan tudnia kell, látnia kell - ha mást nem, hát a "szíve szemével" -, hogy akit szeret, az szenved: mosolya már nem a régi, mindig fáradtságra panaszkodik, ritkábban jön látogatóba, mittudomén.... Valami jele csak van. De mindig úgy gondoltam az ilyen korlátolt, szeretetlen, ostoba családok, "barátok" homoszexuális rokonaira, ismerőseire, mint hétköznapi hősökre. Ma már másképp látom. Szerintem azzal mindenkinek csak rosszat tesznek, hogy akár hosszú éveken, évtizedeken keresztül megtagadják önmagukat, minek következtében besavanyodnak, és tönkreteszik még azok életét is maguk körül, akik igazán, őszintén szeretik őket - pl. a gyerekeikét, hiszen az elképzelhetetlen, hogy boldog gyermek cseperedjen egy boldogtalan anya mellett. Arról nem beszélve, hogy becsapják a környezetüket, sokszor önmagukkal is elhitetve, hogy minden a legnagyobb rendben - nem beszélve az esetleg valaha szerelmes férjről, akihez netán csak a gyermekáldás reményében mentek hozzá. (Ez enyhén szólva tisztességtelen, és e cselekedet megítélése szememben független a férfi jellemétől, férji minőségétől. Nem mintha én nem követtem volna el hasonlót, úgyhogy az dobja az első követ... De ez a blog pont nem a kődobálásról szól). 

És most döntenem kellene. Persze, nem egyszerű. A családom egy része mélyen vallásos, bigott family, a munkám pedig megköveteli a "szigorú erkölcsöket", ami természetesen mindenféle "másságot" eleve kizár. Mondhatni, erősen heteronormatív, konzervatív nézeteket valló közegben és területen tevékenykedem. Ráadásul nincs a "témában" szakavatott segítőm vagy barátom, aki egyengetné az utamat, aki tanácsokkal tudna ellátni, hogy ilyenkor mégis mi a fészkes fenét kell csinálni. Persze, lehet, hogy ezzel is elkéstem már, nem tizenéves kamaszról van szó, akinek akkor is izzad a tenyere, ha A walesi bárdokat szavalja az osztály előtt.

És most döntenem kellene. Mert nem lesz család, oké, legalábbis nem az a "hagyományos". Majd lesz kutyám. Azt úgyis mindig szerettem volna. :-) De lesz-e munkahelyem mondjuk holnap, vagy holnapután, ha ilyen nagy bátran, felvállalósan nekivágok a virtuális meleg világnak, és elindulok szerencsét próbálni? (Nem vicc, és nem paranoia részemről, az én melóhelyemen ezzel is simán számolni kell, ha valami kiderül. Ja, hogy váltsak munkahelyet. Könnyű azt mondani. Miért, tudsz egyet?). És ha nem indulok el? Meddig bújhatok meg a lábtörlő alatt? (Bár ott jó esetben mindig a kulcs van, talán a megoldáshoz vezető ajtót nyitja majd).

És most döntenem kellene. Én is megpróbáltam (ezért írtam az első kőről :-P), nekem is voltak "férfiáldozataim". Igen, azok voltak, és közülük azoknak, akiknek még "azt" is hagytam, legalább nem jártak annyira rosszul... ;-) De akiknek nem? Ki tudja, mennyivel lett volna kevesebb összetört szív, csalódás, rövidebb a szenvedéssel töltött idő - akár az enyém, akár a másé -, ha már elejétől fogva nem játszom ezt a cirkuszt. Hiszen annak idején, megboldogult fiatal koromban, ártatlanul azt gondolva, hogy legalább ebben szabad az ember, hogy a szerelem már tényleg az életnek az a területe, ami kizárólag önmaga és a szeretett személy öröméről szól, mert, ugye, mi másról... Szóval akkor még a jó, az igazi, a nekem megfelelő úton indultam el. Szerelmes voltam, becsapódtam. Megint, az meg nem is szökkenhetett szárba. Megint, és az sem. Talán ekkor törhetett el bennem valami, azt gondolva, hogy akkor most már beállunk a sorba, egy életem, egy halálom, olyan leszek, mint a többiek, bármi lesz is az ára. Persze, a "bármibe" minden belefér, s talán túl fiatal voltam ahhoz, hogy ezt akkor felmérjem.

És most döntenem kellene. Ugye, tényleg nem éri meg?