Szeretem a nőket.

Hajlékonyak, odaadóak, titokzatosak. Érzékenyek, izgalmasak. Kegyetlenek és könyörületesek. Megsebeznek és meggyógyítanak. Tele a szívük szeretettel, szerelemmel. És gyűlölettel is. Úrnői az örömnek és a bánatnak. Az életnek és a halálnak. Erősek, mégis gyengédek. Tünde csodák.

Imádom a nőket.

Selymes a hajuk, lágy az érintésük, puha a kezük, finom az illatuk, forró az ölük. Szirénes vonzásuk örvénylő mélységbe ránt és éteri magasságokba emel. Feneketlen, ősi bölcsesség és szívemig hatoló szeretetvágy izzik a szemükben.Közelükben egy másik dimenzióba szédülök.

Szeretni, imádni, rajongani kell őket, ez nem is lehet másként. Földi istennők. Egész világot pusztít el, aki egyet is tönkretesz közülük. Megkapja a méltó büntetését, aki ilyet cselekszik. A pár percestől a százhúsz évesig a leggyönyörűbb ajándékai a teremtésnek. Nélkülük sivár, kietlen, szomorúan kongó pusztaság lenne a földi lét. Tőlük jönnek a szivárvány színei, a virágok illata, a szikrázó napsütés, az enyhet adó eső.

Szerelmem egy sem és mindahány.

Valamikor én is örökbe akartam fogadni. Hosszú lenne most elmesélni, ez miért nem valósult meg végül - nem mások miatt, a saját akaratomból.Közben a gyermekvédelemben dolgoztam évekig, asszisztáltam sok szív összetöréséhez (felnőttéhez, gyermekéhez), miközben mosolyokhoz alig. Nem (csak) rajtam állt. Nem bánhatom meg, amiről nem tehetek. Legfeljebb sajnálhatom.

Aztán most itt van ez a szegény leszbikus pár, akik az utolsó pillanatban mégsem kaphatták meg a kislányukat, akivel már kialakult a kötődés, a szeretetkapcsolat, és akiről már gyámhivatali határozat mondta ki, hogy az ő gyerekük lehet. Aztán visszavonták a határozatot egyik napról a másikra, indoklás nélkül. Örülök, hogy nem voltam ott akkor, amikor megtudták, és amikor rájött az a szerencsétlen kicsi is, megérezte legalábbis, hogy pofára esett. Már megint. Nem kellett valakinek, már megint. Mert gondolom, neki így marad meg az emlékezetében. Majd elmegy külföldre, mert másnak nem kell (cigány és koraszülött volt, ráadásul anyu szenvedélybeteg), vagy majd tizenhat-hét év múlva megy az utcára, legalábbis annak a sarkára. Mert nem tudja, hogy másképp is lehet. Mert nem volt szerető családja, aki megtanítsa neki. Mert nem hagyták. Azok. Konkrétan az. Ki? Azt nem tudni. Nem áll elő, hogy bemutatkozzon, nem húzza szét a mellén az inget "ide lőjetek!" felkiáltással. Örülök, hogy nem voltam ott, amikor ez az arctalan, jellemtelen ember és csapnivaló szakember úgy döntött, hogy mégsem ad ennek a hátrányos helyzetű kisgyermeknek szerető családot. Örülök, hogy nem voltam ott, amikor a pár megtudta, hogy mégsem vihetik haza a kislányukat. Örülök, hogy nem voltam ott, amikor a kislány észlelte, hogy egyszer csak nem látogatja őt többé ez a kedves, szimpatikus, szeretett emberpár, akikhez pedig ő már úgy, de úgy elkezdett ragaszkodni. Örülök, hogy nem nekem kellett válaszolnom, elterelnem a figyelmét, megsimogatnom és nem bőgnöm, amikor kereste őket. (Ilyen híreket is hallottam, hogy teljesen összetört a gyerek). Örülök, mert elég hasonló esethez asszisztáltam már. Túl sokhoz is. Amikor meg mégsem asszisztáltam, a fejemet vették. Nem véletlenül vagyok most munkanélküli.

Nem értem, hogy mi a fenének vetette fel velünk Szent István a kereszténységet, ha mindaz, amit a nagypolitika, az aktuális kormány makroszinten elkövet, éppen ellentétes azzal, mint amiről a szeretet állítólagos vallása szól. (Jut eszembe, remélem, szavazni vagytok a bevándorlókról, és totálisan megvezetve adtok a hülye kérdésre hülye választ ahelyett, hogy énengemet olvasgatnátok). Nem értem, hogy miért papolnak a magukat hívő kereszténynek gondoló, szélsőséges politikai csoportok és a kormánypártiak a család szentségéről, ha közben az utolsó pillanatban, aljasul szétzúzzák ezt a szentséget. Nem értem, hogy miért van szükség mindig egy aktuális ellenségképre (muszlimok, cigányok, melegek stb.) ahelyett, hogy a békére törekednénk, ami nemcsak az elfogadott, megértett, szeretettel megközelített embercsoportoknak tenne nagyon jót, hanem legalább annyira az ilyen magatartást tanúsítóknak is. Végül nem értem, hogy mi a bánatnak sopánkodik bárki, hogy hová tart ez az ország, amikor így viselkednek a lakói a saját polgártársaikkal. (Bele se merek gondolni, hogy más népekkel hogy viselkednének, de nagyon nem is kell töprengeni rajta, elég, ha a határokon végighúzódó, menekültellenes szögesdrót az eszembe jut). Szóval elég sok mindent nem értek, de van, amit igen. Azt például, hogy ez az ország kicsi, szegény, szerencsétlen, nem jut a központi költségvetésből a nyugdíjasokra, a betegekre, a gyerekekre stb. jelentősen több pénz. Csak az a problémám ezzel, hogy amiről beszélek, nem is pénz, hanem társadalmi szemlélet kérdése. Toleranciáé, humanizmusé, szereteté. Úgy látszik, az se nincsen. És ezek hiányától igazán kicsi, szegény és szerencsétlen ez az ország.

Lassan nem merek már élni se. Itt legalábbis nem. Milyen jól járnak már velem, hogy alig makogok angolul, meg fanatikusan ragaszkodó fejem van (emberekhez, dolgokhoz, helyszínekhez), aztán így biztosan nem tiplizek el valahová külföldre. Helyette tarthatnak el munkanélküliként a szegény adófizető polgárok pénzén. Micsoda szerencse! Döbbenet a köbön!

Nem tudok megfelelni. Nem és nem. Nem megy. És nem is akarok. Már. Még csak most kezdem - mármint a "nem akarást" -, úgyhogy még elég gyengék a szárnyaim, de bízom benne, hogy megerősödnek, és akkor szabadon szárnyalhatok végre, mint a madár. Vagy úszhatok, ahogy álmomban szoktam.

Régebben, sokáig azt gondoltam, hogy addig nincs jogom a magam életét élni, míg először le nem teszek valamit az asztalra, csak a társadalom kedvéért. Mármint családot, de amolyan "igazit", aminek mindenki örülne. (Legalábbis az biztosan örülne, aki hisz abban, hogy van olyan, hogy valaminek "mindenki" örül, hogy több millió ember gondolkodhat egyformán ugyanarról, és hogy aki nem így tesz, az "más"). Csodáltam azokat a nőket, akik kibírták férj mellett, klasszikus női szerepben még akkor is, ha ez nem tette őket boldoggá, de talán még csak elégedetté sem. Csodáltam az erejüket, a kitartásukat, az odaadásukat. Hogy mennyire tudnak alkalmazkodni. Úgy véltem, hősies dolog, ha az ember mások kedvéért megtagadja önmagát, és hosszú ideig képes arra, hogy úgy éljen, ahogyan a környezete elvárja tőle. Azt gondoltam, hogy aki így tesz, az (és csak az!) utána már megérdemli, hogy végre önmaga lehessen, hiszen megküzdött érte, "a mór megtette kötelességét, a mór mehet". És még azt is gondoltam, hogy az ilyen emberben nagyobb szeretet van, mint azokban, akik erre az életmódra kényszerítik, hiszen ezek az emberek (talán többségében nők) hajlandóak a saját énjükről, a saját természetükről lemondani a többiekért, a "szeretteikért", de a "szeretteik" már nem teszik meg ugyanezt értük, hiszen ők nem változtatnak az elvárásaikon, a földhöz ragadt elképzeléseiken és az illetővel kapcsolatos reménybeli terveiken, álmaikon "csak" azért, hogy a hozzátartozójukat felszabadítsák. Sosem értettem persze, hogy van az, hogy valaki azt állítja, szereti azt a másik embert, miközben boldog tud lenni úgy, hogy az a másik boldogtalan. Mert azt nyilvánvalóan tudnia kell, látnia kell - ha mást nem, hát a "szíve szemével" -, hogy akit szeret, az szenved: mosolya már nem a régi, mindig fáradtságra panaszkodik, ritkábban jön látogatóba, mittudomén.... Valami jele csak van. De mindig úgy gondoltam az ilyen korlátolt, szeretetlen, ostoba családok, "barátok" homoszexuális rokonaira, ismerőseire, mint hétköznapi hősökre. Ma már másképp látom. Szerintem azzal mindenkinek csak rosszat tesznek, hogy akár hosszú éveken, évtizedeken keresztül megtagadják önmagukat, minek következtében besavanyodnak, és tönkreteszik még azok életét is maguk körül, akik igazán, őszintén szeretik őket - pl. a gyerekeikét, hiszen az elképzelhetetlen, hogy boldog gyermek cseperedjen egy boldogtalan anya mellett. Arról nem beszélve, hogy becsapják a környezetüket, sokszor önmagukkal is elhitetve, hogy minden a legnagyobb rendben - nem beszélve az esetleg valaha szerelmes férjről, akihez netán csak a gyermekáldás reményében mentek hozzá. (Ez enyhén szólva tisztességtelen, és e cselekedet megítélése szememben független a férfi jellemétől, férji minőségétől. Nem mintha én nem követtem volna el hasonlót, úgyhogy az dobja az első követ... De ez a blog pont nem a kődobálásról szól). 

És most döntenem kellene. Persze, nem egyszerű. A családom egy része mélyen vallásos, bigott family, a munkám pedig megköveteli a "szigorú erkölcsöket", ami természetesen mindenféle "másságot" eleve kizár. Mondhatni, erősen heteronormatív, konzervatív nézeteket valló közegben és területen tevékenykedem. Ráadásul nincs a "témában" szakavatott segítőm vagy barátom, aki egyengetné az utamat, aki tanácsokkal tudna ellátni, hogy ilyenkor mégis mi a fészkes fenét kell csinálni. Persze, lehet, hogy ezzel is elkéstem már, nem tizenéves kamaszról van szó, akinek akkor is izzad a tenyere, ha A walesi bárdokat szavalja az osztály előtt.

És most döntenem kellene. Mert nem lesz család, oké, legalábbis nem az a "hagyományos". Majd lesz kutyám. Azt úgyis mindig szerettem volna. :-) De lesz-e munkahelyem mondjuk holnap, vagy holnapután, ha ilyen nagy bátran, felvállalósan nekivágok a virtuális meleg világnak, és elindulok szerencsét próbálni? (Nem vicc, és nem paranoia részemről, az én melóhelyemen ezzel is simán számolni kell, ha valami kiderül. Ja, hogy váltsak munkahelyet. Könnyű azt mondani. Miért, tudsz egyet?). És ha nem indulok el? Meddig bújhatok meg a lábtörlő alatt? (Bár ott jó esetben mindig a kulcs van, talán a megoldáshoz vezető ajtót nyitja majd).

És most döntenem kellene. Én is megpróbáltam (ezért írtam az első kőről :-P), nekem is voltak "férfiáldozataim". Igen, azok voltak, és közülük azoknak, akiknek még "azt" is hagytam, legalább nem jártak annyira rosszul... ;-) De akiknek nem? Ki tudja, mennyivel lett volna kevesebb összetört szív, csalódás, rövidebb a szenvedéssel töltött idő - akár az enyém, akár a másé -, ha már elejétől fogva nem játszom ezt a cirkuszt. Hiszen annak idején, megboldogult fiatal koromban, ártatlanul azt gondolva, hogy legalább ebben szabad az ember, hogy a szerelem már tényleg az életnek az a területe, ami kizárólag önmaga és a szeretett személy öröméről szól, mert, ugye, mi másról... Szóval akkor még a jó, az igazi, a nekem megfelelő úton indultam el. Szerelmes voltam, becsapódtam. Megint, az meg nem is szökkenhetett szárba. Megint, és az sem. Talán ekkor törhetett el bennem valami, azt gondolva, hogy akkor most már beállunk a sorba, egy életem, egy halálom, olyan leszek, mint a többiek, bármi lesz is az ára. Persze, a "bármibe" minden belefér, s talán túl fiatal voltam ahhoz, hogy ezt akkor felmérjem.

És most döntenem kellene. Ugye, tényleg nem éri meg?